Semmelweis Ignác – az anyák megmentője

Minden év július elseje a magyar egészségügy legnagyobb ünnepe. Ezen a napon született Semmelweis Ignác, az anyák megmentője. Semmelweis Ignác nevét orvostörténeti múzeum, emléktábla, és orvosi egyetem is büszkén viseli.

Semmelweis Ignác, a gyermekágyi láz okának és gyógymódjának feltalálója 192 évvel ezelőtt, ezen a napon születette, Budán. Ő volt az első, aki a gyermekágyi lázat nem önálló kórképként, hanem fertőzés következményének tekintette. Rájött, hogy ezt a fertőzést maguk az orvosok terjesztik: a boncolást is végző szülész-nőgyógyászok adják át a fertőzést vizsgált nőbetegeiknek. Megoldásként Semmelweis a klórmész-oldatos kézfertőtlenítés bevezetéséért küzdött, ám felfedezése élete során süket fülekre talált. Halála után sem figyelt fel találmányára az orvostudomány, csak évekkel később, amikor Joseph Lister angol sebész módszerét, a karbolsavas fertőtlenítést kezdték alkalmazni, derült fény Semmelweis korszakalkotó felfedezésére. Ma, a két módszer kombinációját alkalmazzák a műtéti beavatkozások előtt.

Nem csak megemlékezésekkel ünnepli Magyarország az anyák megmentőjének születésnapját, hanem országszerte elismeréseket osztanak az egészségügy dolgozóinak a Semmelweis nap alkalmából, s az egészségügyben dolgozóknak is e napon köszönik meg egész éves munkájukat.

A magyar egészségügy legnagyobb ünnepén az egészségügyben dolgozók kitartását, munkabírását, elhivatottságát méltatjuk, de nyíltan kell beszélni a kórházak alulfinanszírozottságáról és az átgondolatlan politikai intézkedésekről is.

2010 novemberében Réthelyi Miklós, Magyarország nemzetierőforrás-minisztere törvénymódosító javaslatot nyújtott be az Országgyűléshez, amelyben a Semmelweis-nap munkaszüneti nappá nyilvánítását kérte a következő indoklással: „az egészségügyi dolgozók által végzett munka elismerését, presztízsének emelését szolgálja”. A javaslatnak köszönhetően 2011. január 1-jén a kiegészítés hatályba lépett, így július 1-je 2011-től munkaszüneti napnak számít az egészségügyi dolgozók és az egészségügyben dolgozók számára Magyarországon.

Semmelweis Ignác Fülöp 1818. július 1-jén született Budán, abban a tabáni házban, amely ma a nevét viselő Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak ad otthont.

1837-ben – apja kívánságára – iratkozott be a bécsi egyetem jogi karára. Egy év múlva már az orvosi karra járt, ugyanis be-belátogatott egyik barátja anatómiaóráira, és annyira magával ragadták a látottak-hallottak, hogy “szakmát váltott”. Növénytani értekezéssel doktorált, de szülészmesteri oklevelet is szerzett, s rendszeresen részt vett boncolásokon is. 1846-ban ideiglenes, majd később végleges tanársegédnek nevezték ki Klein professzor bécsi szülészeti klinikáján, ahol szinte naponta szembesült a gyermekágyi lázban meghalt fiatal anyák tragédiáival. Feltűnt neki, hogy az otthon szülő anyák között sokkal kevesebb az áldozat, holott professzorok helyett képzetlen szülésznők, bábák vezették le a szülést. Ekkoriban halt meg egy kollégája, aki boncolás közben megsértette a kezét, és fertőzést kapott. Semmelweisnek a boncolási jegyzőkönyvet olvasva feltűnt, hogy az teljes mértékben egybevág a gyermekágyi lázban meghalt anyák leleteivel. „Egyesek úgy vélték, a magas halandóság oka abban áll, hogy olyan sanyarú körülmények között élő hajadon lányokról van szó, akik terhességük alatt kenyérkereset végett nehéz munkát végeztek, nyomorúságban és szükségben, nyomasztó lelkiállapotban éltek, talán még vetélést kiváltó szereket is alkalmaztak stb.” (Semmelweis Ignác: A gyermekágyi láz kóroktana)

Nem a vérmérgezés tényének felismerése volt a nagy teljesítmény, hanem annak megértése, hogy a boncnok kezén ott van a fertőző anyag, csak seb kell hozzá, hogy a vérpályába jusson. Semmelweis volt az első, aki észrevette: a gyermekágyi láz nem önálló kór, hanem fertőzés következménye, és a fertőzést az orvos keze terjeszti. Ezért a hozzá beosztott orvosoknak azt javasolta, majd arra kényszerítette őket, hogy mielőtt a szülő nőhöz érnének, erős fertőtlenítő szerekkel (klóros vízzel) mossanak kezet. Ezzel nagyon sok ellenséget szerzett magának kollégái között, akik büszkék voltak kezük “kórházi szagára”, és mélységesen sértette őket a feltételezés, hogy ők okoznák a betegek halálát.

Amikor kitört az 1848-as forradalom, a bécsi orvosok a nemzeti érzésre apellálva megszabadultak kényelmetlen magyar kollégájuktól, akinek Pestre kellett költöznie. „…azok az esetek, amikor a szülész eredményesen tudott beavatkozni, összehasonlíthatatlanul elenyészők az áldozatok számához viszonyítva, vagyis azokhoz az esetekhez képest, amikor a beavatkozása eredménytelennek bizonyult. A szülészetnek ez az árnyoldala a gyermekágyi láz… nemcsak a terápiát tekintettem elégtelennek, hanem a tant is hiányosnak, mert a gyermekágyi láz eddig érvényes kóroktanában valódi okának nem leltem semmiféle magyarázatát.” (Semmelweis Ignác: A gyermekágyi láz kóroktana)

Távozásával megszűnt a kényelmetlen kézmosás, ugyanakkor ismét rekordmagasságba szöktek a gyermekágyi lázzal összefüggő halálozások. 1851-ben a Rókus Kórház főorvosának, majd 1855. július 18-án a szülészet és nőgyógyászat professzorának nevezték ki a Pesti Tudományegyetemen. A vezetése alatt álló intézményben a gyermekágyi láznak szinte nyoma sem maradt. 1858-ban A gyermekágyi láz kóroktana címmel hosszabb cikksorozatot közölt az Orvosi Hetilapban. 1860-ban (bár a címlapon 1861 szerepel) Bécsben adták ki német nyelven A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése című művét, de még a legkiválóbb orvostanárok közül is csak kevesen fogadták el elveit, ezért 1862-ben százoldalas, nyomtatott nyílt levélben fordult a szülészorvosokhoz. Utolsó éveiben súlyos idegrendszeri tünetek jelentkeztek nála, az orvos felesége, Weidenhofer Mária, egy közös orvos barátjuk tanácsára férjét a döblingi elmegyógyintézetbe szállíttatta kezeltetni.

Semmelweis Ignác 1865. augusztus 13-án egy bécsi ideggyógyintézetben halt meg az akkor jellemző durva bánásmód következtében kapott csontvelőgyulladásból eredő szepszisben, vagyis vérmérgezésben, amelynek kóroktanát felfedezte. Benedek István professzor kutatásaiból, hogy Semmelweis Ignác harmadik fázisú szifiliszben szenvedett, amit még valamikor az 1840-es években kaphatott el egy gyermekágyi lázban meghalt szifiliszes asszony felboncolása során. Már nem érte meg, hogy az antiszepszis elve előbb Londonban az elsőségét elismerő Lister, majd Pasteur révén Párizsban, végül a bécsi orvosok körében is diadalmaskodott. Mindössze 47 éves volt.

(forrás: www.cultura.hu)

Készítette: Kovács Henrietta

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük